Ritkán vannak rossz álmaim, de akkor általában prófétikusak. Többnyire kedves semmiségeket álmodok, vagy valamilyen szép helyen kirándulok. Álmomban tavasz volt az éjjel. Harsogózöld, virágszagú fiatal tavasz. Csak ifjúkorában érzi ennyire a kikelet minden szépségét az ember, mint most álmomban éreztem. Erdõben voltam, a párommal, sétáltunk. Sütött a nap. Béke volt. Nemcsak a szívünkben, hanem az egész világon. Akkor álmomban tisztán éreztem, hogy nincsenek háborúk. Talán ha a valóságban is megszûnnének a földön a csatározások, az biztosan érzõdne a nagy közös tudattalanban, és ezáltal minden emberben. A világ akkor nemcsak a háborúk megszüntétõl lenne szebb. Valahol mélyen belül minden ember jobbá válna. És ha belül jobbá válna, jobb lenne másokkal is. Ha jobbak lennének egymással az emberek, jobban segítenének egymásnak, és akkor talán nem halnának éhen emberek százezrei naponta a világon. Hiszem, hogy az ember nem születik gonosznak. Ha valaki egyszer nyomon tudná követni, mi készetet valaki arra, hogy gonosszá váljék, talán megtalálná az ellenszerét is, és megelõzhetõ lenne. Mondják, hogy a világon minden kétpólusú, mindennek kell, hogy ellentéte legyen, mert a világ attól van egyensúlyban. Nem biztos, hogy ez mindenben igaz. Persze rá lehet húzni valamilyen ideológiát mindenre, de belül érzi mindenki, hogy hamis ideológia ez. Milyen egyensúly az, ahol már az anyaméhben AIDS-el fertõzõdik a magzat, és olyan világra születik, ahol nincs esélye felnõni, jóllakni, szeretni? Azt hiszem, azért tartunk sokan állatokat, mert jól esik látni, hogy õk boldogok. A boldogságuk titka, hogy kis dolgoknak is tudnak örülni, nem úgy, mint mi emberek. Szerintem sokat tanulhatnánk tõlük. Hát ilyen, és ezekhez hasonló dolgok miatt nincs béke belül a szivekben, a lelkekeben, és csak álmainkban tudunk igazán boldogok lenni. És álmainkban vajon meddig még?
